|
Most következőírásomat vitaindítónak szánom. Kommentárt,
lábjegyzeteket nem kívánok írni hozzá, úgy gondolom, hogy az a
szerkesztő (k), illetve az írásomat elolvasó kollegák dolga. Ifj. Krizsik
Alfonz
„N
e k e m n y ó c! “
“ SZÍNÉSZEIM TÜNDÉREK VOLTAK ÉS KÖDDÉ FOSZLOTTAK ÚJRA, KÖNNYű KÖDDÉ…”
(W. Shakespeare: A vihar Ford.: Mészöly Dezső )
Írott
és többnyire íratlan törvények szabályozzák, mit nem
tehet és mit kell tennie a színésznek a színházi előadás elvárt,
művészi színvonalú létrehozása és megtartása érdekében.
Laikusok számára megmosolyogni való szabályok ezek, mégis
óriási a jelentőségük! Lehetővé teszik a színházi hivatás
gyakorlásának évszázados folytonosságát, védik a CÉH
becsületét, amely a polgári demokrácia kialakulásának alfája.
Biztosítják a pillanat művészetének szentségét, amely a
színházművészet ómegája.
Manapság azonban másfajta próféciák zengenek!
Kalmárszellemű kevlár-világban kell honi színpadjainkon Életet
mímelnünk! Korántsem biztos, hogy ez önmagában baj! A
megváltozott körülményekhez igazodva kell hivatásunkat
betölteni. De hogyan? A hazai rendszerváltás után a színházi
közösséget alkotó egyén, mérhetetlen szabadságvágyában – hisz
szabadság nélkül nem létezhet és szabadság nélkül nincs igazi
művészet - legelőször e törvényeket söpri félre, s ezzel “
önmagát rabolja meg szerelme legbecsesb tárgyától ” : A
SZÍNHÁZTÓL!
A MASZK megalapítói nemes céljaikat remélhetőleg arra a
történelmi alaptételre alapozták, mely szerint az európai
demokráciák egyik alappillére a “céhesedés”. A céh
működésének törvényi feltételeit – hazánkban – a Kamarai
Törvény szabályozza. Meghatározza – többek között - , hogy
mely szakmák illetve hivatások művelői “céhesedhetnek”. A
színészi hivatás művelői nem tartoznak ezek közé!
Vajon miért? Az utóbbi évtizedben változtak az emberek
szokásai, gondolatai, érzelmei, tehát megváltozott a társadalom.
Az elektronikus kommunikációs eszközök rohamos fejlődésével,
a megváltozott társadalomban, megváltozott az emberek
kommunikációja. Következésképpen megváltozott a muélvezok
és a művészek kapcsolata. Az a kapcsolat, amely alkotó munkánk
feltétele, művészetünk forrása. Színésztársaink bizonyos
hányadának hite, eszméi és bizalma egy másik, letűnt világban,
egy emberarcúnak hirdetett társadalomban gyökerezik. Az utánuk
jövőgeneráció rugalmasabb, mégis mély a generációs szakadék,
mert az elődök esztétikai de még inkább hivatásetikai nézeteit az
új világ már nem hitelesíti. Harmincöt éves kor fölötti kollégáink
nem azért léptek a pályára, hogy kalmárszellemű, agresszív
tömegkommunikációban keressék meg a kenyerük javát és
reményeim szerint a mai pályakezdok is fordítani kívánnak
valamit a világ fogaskerekén. Bizonyítékul szolgálhat erre a
Színház című folyóirat 2001. májusi száma, amelyben végzős
főiskolások tesznek hitet választott hivatásuk mellett.
Színházaink fölött tíz éve viharfelhők tornyosulnak. Az
önkormányzatok nadrágszíj összehúzó módszere mellet, évrol-évre
még sikerül megteremteni a működés minimális feltételeit.
A struktúra bomlik, s a kultúra irányítói nem tesznek mást, mint
kivárják ennek a spontán folyamatnak a végét. Ehhez a tényhez –
amellyel szinte valamennyien tisztában vagyunk – leginkább úgy
viszonyulunk, ahogy a betegségekhez szokás. Mindannyian
abban bízunk, hogy bennünket elkerül a fertozés.
Reménykedünk. Egyéni túlélési stratégiákat alkalmazunk és az
átlagosnál fejlettebb taktilitásunknak köszönhetően a tökélyre
visszük azt. Ám ez a szakmára egyébként is jellemző individualizációnál erősebb individualizálódást hoz létre, amely
kíméletlenül csorbítja a “mi tudatot”, ilyenformán gyengítve
közösségbe szerveződésünket, s ami szakmai munkát illeti;
gátolja az úgynevezett “pozitív kölcsönös függés” kialakulását,
amely az áldott színházi pillanatok létrejöttének alapvetőfeltétele. Ezzel szemben direktoraink joggal állíthatják: nincs
válságban a “Színház”, mert bár egyre nehezebb feltételek
között kell igazgatniuk teátrumainkat, azok jobbára teltházakkal
üzemelnek! Kinek van hát igaza? Artaud-nak, aki szerint az a
jó, ha a “Színház” válságban van? Azoknak a pályatársaknak,
akik egzisztenciális félelmeiket vetítik a hazai színjátszás mai
helyzetére? Azoknak a művészeknek, akik a médiákban egyetlen
óra leforgása alatt korábbi színházi fizetésük sokszorosát keresik
meg? Az olcsó vidéki szállodákban elszállásolt, naponta több
száz kilométert utazó, napi három-négy előadást tartóvándorkomédiásoknak,
akik néha zsírszagú iskolai ebédlőkben,
vagy huzatos, kongó akusztikájú tornatermekben próbálnak
csodát művelni? A vidéki színészklubban búsuló fiatal
kollegának, aki ugyan főszerepek sorát játssza, ám a
közalkalmazotti bértábla miatt ez a minoség nem jelenik meg a
fizetésében? Azoknak, aki megpróbálják bebizonyítani, hogy a
macska megfogja kint és bent is egeret?
A valóság nem rózsás és a jövő legjobb esetben is csak “nyitott
kérdés”. Ebből , ha édeni illatfelhő lengné körül, akkor is
kikívánkoznánk, mert küldetésünk szerint újat és jobbat kell
akarnunk! Itt rejlik sebezhetőségünk egyik pontja! Nekünk
semmi se jó! Lehetnek lázadásaink e közös valóság ellen, ha
nincs kedvünk vállalni a közös sorsot. A lázadó azonban végül
egyedül marad. Légüres terek keletkeznek a különböző munkajogi ”bétés“ és “káeftés” szerződések által összeterelt
egyéniségek számszerű összességében. Létrejön a társas magány.
Formálisan létezik egy -egy társulat. Manapság, amikor minden
valamire való munkáltató humán szakembert foglalkoztat, akinek
a cég számára ideális alkotó légkör, közösség stb. megteremtése a
feladata, az egyik leginkább közösségi művészet képviselői
válnak magányossá! Az egyik leginkább idoszocializált alkotó
tevékenység feltételei közül száműzték a pontos próbakezdést és
befejezést, az “emlékpróba” a “részemlék próba” fogalmát. A
színészi hivatás presztízse folyamatosan devalválódik pedig az
alkotó közösségek minden nehézség ellenére betöltik társadalmi
hivatásukat. Színjátékműveket hoznak létre és azokat esténként a
rendszerint táblás házakkal működőintézményekben előadják.
Válságban van a színház? Vagy a színészet szakmai-etikai és
gazdasági körülményei vannak olyan átalakulások folyamatában,
amely a lázadó-beletörodőegyéniség számára nehezen
kezelhető ? Voltak korok, melyekben a színészek
számkivetettetekké váltak és nem kaphatták meg haláluk után a
végtisztességet, csak a városkapun kívül lehetett őket, jeltelen
sírban elföldelni. A mostani ezredforduló színháztörténetéhez
“érdekes” adalék, hogyan lehet még éltükben jelzett sírba temetni
egy nemzet színészeit. A megyeszékhely színházának színpad
melletti és mögötti folyosóin, az öltözoi és irodai folyosókon, az
utóbbi tizenvalahány év színházi produkcióit bemutató fényképek
vannak elhelyezve, üvegezett keretekben. A fotók az elmúlt
színházi szezonok egykori eloadásainak díszleteit ábrázolják. A
képek alján feliratok, amelyek a darabok címeit, szerzoit,
jelmeztervezoit, rendezoit nevezik meg, valamint egy évszám; a
bemutató dátuma. És egyik képen sem található egyetlen színész
sem! A képekről ordító hiány, üvegbúra mögött, mint egy -egy
kripta tárja elénk gyászos jövonket!
Van megoldás? Színházainkból az utóbbi tíz évben kikoptak,
illetve folyamatosan kikopnak az említett íratlan színházi
szabályok és törvények, melyek az elmúlt másfél évszázad
termékei. Mintha az eleddig önmagát széjjelszedő - összerakó
játékos figyelme más, kéjesebbnek tunőjátékok felé fordult volna
a kilencvenes évek elején. A rút varangyot véresen megölőgyermek izgalmával szedtük szét síró játék macinkat, s most
szánalmas nyekergés hallik a váz és szövetfoszlányok közül.
Felhasítottuk bordudáinkat is, hogy megtudjuk, amit amúgy is
tudtunk. Megtudtuk, honnan jön a hang! A színházi szakma
elveszítette rítusait és bálványait. Tört törvényekké váltak íratlan
szabályaink. Sötét, hideg templom lett a világ, amelyben GDP –
próféciát hirdetnek! Tudjuk, hogy az egy fore jutó nemzeti
össztermék emelkedésével lesz lehetoség arra, hogy a hazai
színházjegyek ára akár tízszeresére növekedjen! És addig? Sötét,
hideg szerzetesrend lett a színház, mezítlábas, didergőbarátokkal, az ima összetartó ereje nélkül! A közös ima, a saját -
mindenki által értett, elfogadott és elhitt - prófécia nélküli
világban a színházi szakma elveszítette társadalmi
megbecsülését! Vissza kell szereznie! Hogyan?
1. Az ideológia mentes, csakis szakmai alapokon nyugvó
színházi törvények számbavételével, deklarálásával, önkéntes,
kötelezőjellegű elfogadásával. ( Az, hogy például miért nem
szabad az elsőfelvonásban végzőkollegának a szünetben vagy a
második felvonás alatt a nézotéren mutatkoznia, egyrészt
százéves szabály másrészt párt- valamint világnézet semleges!!! )
A színésztársadalomnak olyan kollektívan megalkotott és
elfogadott szerződést kell létrehoznia, amely hosszútávra
biztosítja, hogy a szakma művelőolyan hivatásetikai alapelvek
alapján töltsék be hivatásukat, amelyek a hivatástudatott erosítik
és a végrehajtó hatalom számára is kifejezik a hivatás
megbecsülésének igényét. ( Ha azt akarod, hogy respektáljanak,
vedd magad komolyan! – vallottuk eleddig, ám ez nem elég.
Egymást is komolyan kell vennünk! Ha csak magunkat kívánjuk
komolyan venni, olyanok leszünk, mint az a kagyló, amely maga
is gyöngyé szeretne válni. ) A színházetikai kódex
megalkotásába legeloszor a nagy idok tanúit, az idos
pályatársakat kell bevonni, akiknek ma már azért is gázsit kéne
fizetni, hogy meséljenek, mert az emberek másfajta héroszokat
keresnek és találnak, a színház pedig elveszíti hoseit, kihalnak a
“
bölényei”! Pedig ok a folytonosság egyik letéteményesei.
2.Valahányszor elemi csapás éri az országot ( ez például az
árvizek tekintetéten sajnos elore kiszámítható ) a szakmának
egységesen kell megmozdulnia és jótékony célú eloadások
szervezésével az elesettek megsegítésére kell sietnie.
3. Pénzalapot kell létrehozni az elesett, súlyosan beteg,
tisztességben megoszült pályatársak támogatására.
4. A pénzalap bizonyos százalékának felhasználásával, módot
kell találni, a csak külföldön elvégezhetőorvosi beavatkozással
gyógyítható gyermekek megsegítésére és a szakmának
folyamatosan támogatnia kell a rászorultakat. Hogy ehhez és a
további programokhoz honnan teremtjük meg a forrásokat, azt az
utolsó javaslat tartalmazza.
5. Alternatív díjakat kell létrehozni, amelyek szakítanak a
Hekuba Díj odaítélésének módszerével és az egész szakma –
fováros és vidék egyaránt - fejlettségének állapotáról képet
nyújtanak.
6. Az érdekképviselet gyakorlati teendoit, a jogi, közgazdasági,
munkajogi, szerzoi jogi, marketing, “ piár “ …stb. feladatokat
kizárólag profi szakemberekre kell bízni, akik ezért tisztes, a
versenyszférával versenyképes fizetést és szakmai érvényesülési
lehetoséget kapnak. A végrehajtó hatalom illetékeseinél; a
minisztériumban, a hivatalokban, a beszerzéseknél kizárólag ezen
szakértőmegbízottak járnak el a színházi szakma által választott
elnökség meghatalmazása alapján. Szakértőinknek kelljen
fonökeinknél, jelenlegi vagy esetleg majdani munkaadóinknál
jogvitába bocsátkozniuk, kifogással, kritikával élniük. Magyarul:
bízzuk magunkat profikra! Fizessük ezért meg oket és nem
nekünk kell konfrontálódnunk olyan ügyekben, amelyek
lebonyolításánál élethosszra tervezett karrierünket
veszélyeztetjük! Így őszinték és szabadok lehetünk, amely
művészi létezésünk egyik alapvető feltétele. Megteremthetjük
azt a valódi szabadságot, amely hivatásunk magas művészi
színvonalú művelésének igazi záloga. A szabadságot, amelyben
akár konzervatívak is lehetünk, amennyiben a konzervativizmus
elveink vállalását jelenti! A színházi életmód-modell tekintetében
tradicionálisak, művészi értelemben lázadók lehetünk!
7. Választott tisztségviselőink – a szakma országosan elismert
művészei, vagyis a vidéki bonviván, a jeles epizodista és a
megyeszékhely tragikája is! – nyilvános fórumokon,
fesztiválokon, állami ünnepeken reprezentálják a Céhet. E
tevékenységükben a fizetett szakértők teljes tudásukkal,
információs, kommunikációs bázisukkal, aktív jelenlétükkel
segítik oket.
8. A vázolt feladatok egyike sem hajtható végre pénz nélkül.
Bizonyára valamennyi pályatársam szívesen szerepelne jól fizetőreklámfilmben, szívesen keresne Magyarországon forgatott
külföldi szuperprodukcióban, a havi fizetését meghaladó napi
gázsiért. Annak honoráriumából fedeznénk gyermekeink elő -takarékossági
betétjét, abból finanszíroznánk tanyánk, kacsalábon
forgó kastélyunk, nyári gyalogtúránk, vagy éppen déltengeri
nyaralásunk költségeit Ám vajon zokszó nélkül fizetnénk
gázsinkból extra összegű , a MASZK havi tagdíj
háromszorosának vagy akár ötszörösének megfelelő összeget, a
fenti feladatok végrehajtásához? Ez az összeg becslésem szerint
1500–5000 forint. ( Figyelem! Nem az egymás zsebében való
turkálásra buzdítok! Nem valami kétes értékű piramis-játék, vagykétséges
értelmű pilóta-játék létrehozásáról van szó, amelynek
tagjai rosszul értelmezett egyenlosdi alapján segélyezik egymást,
hanem egy olyan érdekartikuláló közösségről, amely a közösen
létrehozott eroforrások segítségével stratégiai helyzetbe hoz egy
páratlan hivatást, illetve annak képviseloit! ) A színházi
szakmának olyan társadalmi szerződést kell kötnie, amely e
kényes financiális kérdést és az elozőprogrampontokat magába
foglalja és hatékonyan működteti. Az összegyűlő pénzből aztán
fedezni lehet a program költségeit.
A már említett elektronikus – kommunikációs robbanás, amely
megváltoztatja a metakommunikáció művészének létét, sokak
szerint nem más, mint a Gutenberg galaxis törvényszerű átalakulása. Az elkövetkezőkorok gyermekei nem könyvből olvasnak majd, hanem monitorról. Kevesebb papír kerül
felhasználásra, kevesebb erdot kell kiirtani a hegyekben. A
hegytetok hó- és jégsipkáinak olvadása idején, a megmaradt
erdoségek sikerrel szívják fel a nedvességet, megakadályozva
ezzel a tavaszi áradásokat. Nem kell az árvízi hajléktalanok
megsegítésére jótékonysági esteket rendeznünk! A fejlett
filmiparral rendelkezőországok filmesei egy -két snitt erejéig már
számítógépes animációval pótolják a sztárokat a filmes
utómunkálatok során. Csodálatos ez az új század! –
színházainkban a derék műszakiak munkájára sem lesz szükség,
csak egy -két kiválóan képzett hologramos szakemberre Nem
tudjuk: az igények után fut a telekommunikáció, vagy éppen az
szüli az igényeket? Nem tudjuk lesz-e gátor a gáton és lesz-e
valódi színész a színpadon. Éjjelior azonban bizonyosan lesz! A
színházak egykori művészbejáróinál foglal majd helyet és a
portás bácsikat váltja fel. És addig? Egyébként tolem lehet akár
kilenc is! “ ÉS MINT E SEMMIből SZOTT LÁTOMÁS: A
FELHő - KÁMZSÁS TORNYOK, BÜSZKE VÁRAK, SZENT
TEMPLOMOK, S E ROPPANT GLÓBUSZ IS, TENGER
NÉPÉVEL FOSZLIK EGYSZER – AKÁR AZ ÉN ILLÓ
SZÍNHÁZAM – ELVÉSZ: SZILÁNKJA SEM MARAD.
EGÉSZ VALÓNK CSAK ÁLMOK SZÖVETE; S KIS
ÉLETÜNK EGY ÁLOM KORONÁZZA MEG.”
( W. Shakespeare: A vihar Ford.: Mészöly Dezső )
ifj.:
K r i z s i k A l f őn z
e-mail:mimus2@freemail.hu
Szeretnénk, ha Krizsik Alfonz kollégánk vitaindítónak
szánt írásához minél többen megírnátok véleményeteket.
|
